Sikeres embereket nevelek - Páll Zoltán sakkoktatóval 70. születésnapján beszélgettünk

Több generációnak, sok száz gyermeknek tanította meg eddig a sakk alapjait vagy magasabb szintjeit – és annál sokkal többet. Sportszerűséget, logikus gondolkodást tanít ma is, amelyet az élet számos területén lehet hasznosítani. Soha nem hirdette magát, de mindig teltházas oktatásokat tartott. A sakk múltjáról és jelenéről is beszélgettünk Páll Zoltánnal, Zoli bácsival, aki a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját.

Szatmár.ro: Boldog születésnapot kívánok! A kerek évfordulóból és a sakk iránti rajongásából következik az első kérdés: mikor ismerkedett meg a sakkozással?
 

Páll Zoltán: Kiskerekiben születtem, Bihar megyében. A falunkban volt egy tornatanár, Papp Zoltánnak hívták. Én negyedikes lehettem, pionír, és minden vasárnap 9-től 12-ig pionírfoglalkozásra kellett járnunk – nehogy véletlenül templomba menjünk. Ez a tornatanár tanított meg ott sakkozni. Hamar megtanultam az alapokat, amit kamatoztatni is tudtam: az öregekkel játszottam. Ez fontos dolog volt, a faluban, nagy hagyományai voltak a sakkozásnak. Egyszerű, amatőr szinten játszottunk, sakkönyvet először az egyetemen vettem a kezembe. 
 

Szatmár.ro: Milyenek voltak az egyetemi évek?
 

Páll Zoltán: Kolozsváron voltam egyetemen, politechnikán, ahol almérnöki diplomát szereztem. Ott találkoztam először igazi sakkozókkal, akik már akkor mesterek voltak. Néztem ahogy játszanak, de hozzá sem tudtam szagolni. Kérdezték: Nem tanultam sakkot? Mondtam: de, a faluban az öregektől… Akkor kaptam meg az első könyveket, szembesültem azzal, hogy mekkora irodalma van a sakknak és léptem magasabb szintre.  
 

Szatmár.ro: De hogy lesz egy almérnökből sakktanár?
 

Páll Zoltán: Annak idején az Unióban dolgoztam. Akkoriban több mint tízezren dolgoztak a gyárban. Minden gyárnak volt sakkcsapata, volt vagy 10-12 csapat, a bajnokság pedig úgy volt megszervezve, mint a focibajnokság. Ősztől tavaszig játszottunk. Az Uniónak erős csapata volt, sok jó játékossal. Ebbe a csapatba kerültem be, majd 1988-ban több szülő kereste meg a csapatot, hogy miért nem tanítjuk a gyerekeket is játszani. Nem volt ki tanítsa őket. Megtaláltuk végül az Eminescu Líceumból David Ioan tanárt. Nagyon elfoglalt ember volt, aki ezért csak levelezési sakkot játszott.
 

Szatmár.ro: Levelezési sakkot?
 

Páll Zoltán: Igen. Abban az időben az úgy volt, hogy beiratkoztál a versenyre, összesorsolták az ellenfeleket, kitűzték a játék kezdetét, a játékosok pedig levélben küldték el egymásnak a lépéseket. Volt hogy egy parti egy-két évig tartott. Ez a tanár kétszer volt ezüstérmes az országos bajnokságban, őt kértük fel, hogy tanítsa a gyerekeket. A 9 éves korosztálytól kezdte az oktatást, volt vagy 10-12 gyermek, mindannyian uniós szülők gyermekei. Az én egyik gyermekem is ott volt köztük. A szülők részéről én kaptam a megbízatást, hogy legyek ott a gyerekekkel. Persze mindig figyeltem, hogy tanít, én is sokat tanultam tőle. Aztán a forradalom után egy balesetet követően lemondta a tanítást, idős is volt, és megkért, hogy vegyem át a csoportot. Akkor persze nem volt tapasztalatom.

Szatmár.ro: Milyen volt akkor sakkot tanítani?
 

Páll Zoltán: Nem volt egyszerű, sőt, a jelenlegi helyzethez képest nagyon nehéz. Nem volt fénymásolónk sem, ha házi feladatot adtam a gyerekeknek, le kellett diktálnom nekik a megoldandó helyzeteket. Szegények elfáradtak, mire öt feladatot lediktáltam nekik. Ma már egészen másképp lehet dolgozni, a gyermek kézbe kapja a feladatot, amit megold, majd együtt megbeszéljük, mit csinált. Az interneten és a rengeteg szakkönyvben is számtalan feladatot lehet találni. Akkoriban nagyon nehéz volt, ezért csak azok maradtak meg a csoportban hosszú távon, akiket komolyan érdekelt a sakk. Ez a generáció az iskolás bajnokságban országos második helyezett lett, tőlem két gyermek volt benne a megyei válogatottban – az egyikük éppen az én fiam.
 

Szatmár.ro: Elkerülhetetlen, hogy az ember ne fertőzze meg a saját gyermekeit a szenvedélyével…
 

Páll Zoltán: Valahogy így volt. A fiam és a lányom is mesterjelöltségig jutottak, de az egyetemen felhagytak a versenyszerű játékkal. Ma pedig már ha leülnénk egyet játszani, inkább az unokák borogatják a bábukat.
 

Szatmár.ro: Visszatérve a kilencvenes évekbe: hogyan folytatódott az oktatás?
 

Páll Zoltán: Ahogy jelent meg egy új könyv, azonnal megvettem, beleástam magam, ahogy telt az idő, már sokkal jobban ment az oktatás. A gyermekeim a Ion Creanga iskolába jártak, az iskolában külön fiú és lány csapat volt. Az ötödikes lányom a csapattal kijutott a konstancai országos döntőre. Ez négy évvel az oktatás megkezdése után volt, már nagyon jól ment a tanítás. Engem küldtek el a csapattal, de mivel csak tanárok mehettek, azt írták a papíromra, hogy magyartanár vagyok. Más tantárggyal lebukhattam volna, ha megkérdezik a kollégák, hogy hol tartok az anyagban… A lányom csapata végül aranyérmes lett és még több éven keresztül arattak a szatmáriak: a csapat két első és két második helyet gyűjtött be. Évről évre jobbak lettek az eredmények, nem csak az iskolai versenyekben, hanem a sakkszövetség versenyein is. Négy évvel később a klubok közötti bajnokságban négy éven keresztül zsinórban országos bajnok volt a Doros Radu, Hajbók Róbert, Catricicau Claudiu. Doros Radu egyéniben is háromszor vagy négyszer volt országos bajnok.

Szatmár.ro: Jobban szerette az oktatást, mint a versenyzést?
 

Páll Zoltán: Kevés versenyen voltam, abból is főleg csapatversenyeken. Mert nagyon hamar megtalált egy új feladat: bíró lettem. Darabán Péter volt az egyetlen bíró Szatmáron, amikor pedig a visszavonulásra készült, engem nézett ki magának utódjának. Jó érzékem volt ehhez, sorban tettem le a vizsgákat, eljutottam a romániai országos bírói címig. Több mint húsz évig bíráskodtam, tagja voltam évekig az országos bírói tanácsnak is. Vezettem mérkőzéseket a gyerekek és felnőttek bajnokságában, de erről a feladatról már egy ideje lemondtam.

Szatmár.ro: A több évtizedes oktatói karrierje során nagyjából hány gyermeket tanított?
 

Páll Zoltán: Megszámolni sem tudom. Sok százat. Volt egy időszak, amikor Nagybányán nem volt gyermeksakk-tanítás, akkor Nagybányáról is jöttek hozzám a tanítványok. A mostani nagybányai sakkoktató is az én tanítványom volt.
 

Szatmár.ro: Hogyan állnak hozzá a mai gyerekek a sakkhoz? Nőtt vagy csökkent az érdeklődés az évek során?
 

Páll Zoltán: Az évek során nőtt az érdeklődés a sakk iránt. Jönnek a gyerekek, de gyorsabb a lemorzsolódás. Eljön egy-két versenyre, kikap, nincs sikerélménye, elveszti az érdeklődését és felhagy a játékkal. Nem könnyű a versenyzés!

Szatmár.ro: Kiknek és miért ajánlja a sakkozást, a sakk megtanulását?
 

Páll Zoltán: Logikus gondolkodásra tanít, önuralomra nevel. A gyermek megtanulja, hogy az ellenfelet nem nézi le, tiszteli. A gyermek bekerül egy közösségbe - ez is nagyon hasznos a gyermekek fejlődése szempontjából. A gyerekeknek hat éves kortól ajánlom a sakkot, én 12 éves korukig tanítom őket – vagy addig, amíg csak kedvük van hozzám járni. 
Persze a gyerekek fejlődése személyiségtől, egyéntől függ. Vannak olyan 6 éves gyerekek, akik fogékonyabbak a sakk iránt, mint a kilencévesek. Volt olyan is, hogy valaki hét éven keresztül zongorázott, akkor döntött úgy, hogy inkább sakkozna. Négy év alatt annyit fejlődött, mint más nyolc év alatt és a sakkmesteri címig jutott.   

Szatmár.ro: Milyen gyakran tűnnek fel igazi sakktehetségek Szatmár megyében?
 

Páll Zoltán: Tizenöt, húszévente jelenik meg egy-egy olyan gyermek, aki igazi, különleges tehetség. Ott volt például Ardelean Catalin, majd Doros Radu, most pedig itt van Kovács Balázs. Rájuk nagyon kell vigyázni. Sok tehetséges gyermek elveszett az évek során. Vagy más sportág, vagy más tantárgy elcsábítja őket a sakktól. Fájdalom, amikor egy-egy tehetség felhagy a sakkozással, de meg kell érteni őket. Én nem feltétlenül bajnokokat, hanem sikeres embereket nevelek. A sakk pedig nagyban hozzájárul, hogy sikeres ember legyen belőlük.